Egy akvarista számára nincs nagyobb öröm, mint meghívást kapni egy olyan szakmai útra, ahol betekintést nyerhet nagy díszhaltenyészetek mindennapjaiba. Szemtanúja lehet a Bali tenger sekély, védett öbleiben, – mint egy víz alatti bulgárkertészetben – , ahol katonás rendben sorakoznak futballpályányi területen  a kőkorall növendékek.

Végigjárhatja azt a több ezer kilométeres utat, amely az egyszerű földműves-haltenyésztő rizsföldjétől a modern halelosztó telepekig tart, ahonnan az exportőrök Európa, Amerika díszhal-nagykereskedői számára oxigénnel töltött zacskókban a hidegtől-melegtől védve hőszigetelt dobozokban küldik a különleges szállítmányt…

Az Indonéz Köztársaság közel 18 000 szigetével a világ legnagyobb szigetvilága, amely az egyenlítő mentén 5000 km hosszúságban, csaknem 2millió négyzetkilométeren terül el az Indiai óceánban.

A térség mozgalmas vulkanikus tevékenységének köszönhetően még napjainkban is születnek, illetve süllyednek a tenger szintje alá kisebb szigetek, ezért számuk nem végleges, minden egyes felmérés alkalmával újabb szigetekre bukkannak a kutatók.

( Legfrissebb adat szerint 17 508 sziget, amelyből 6000 lakatlan)

Az Indo-pacifikus régión belül a Kis-Szunda szigeteket és Észak-Ausztráliát körülölelő tengerekben található a Föld leggazdagabb halfaunája.

Miért e nagy bőség ezen a területen?

Igaz, hogy a korallszirtek a trópusi esőerdők biodiverzitását (fajgazdagságát) nem képesek felülmúlni, de a tengeri életközösségek közül a legváltozatosabb forma itt jött létre. 

A kedvező klimatikus viszonyok, a térség eseménydús geológiai múltja, fajokban gazdag korallszirtek kialakulását tette lehetővé. Az ezernyi sziget sekély, partmenti talapzata kiváló lehetőséget kínált a szirtépítő korallok számára.

A felső, sekélyebb, 40-50 méternél nem mélyebb, rétegekbe szűrődik be elegendő fény, a korallpolipok szöveteiben élő szimbióta algák, a zooxanthellák részére, amely nélkülözhetetlen fotoszintézisük számára. Jelentős az ökológiai szerepe a különböző tengeráramlatoknak is. A felszíni vízmozgás oxigénben gazdag vizet biztosít a szirtek lakói számára, míg a mélyből felszálló áramlatok ásványi anyagokkal látják el a gyorsan kimerülő felsőbb rétegeket. 

Felvetődik (Felmerül) a kérdés, hogy mégis miként keletkezhettek a mai óceánfenéken nyugvó 1000 méternél is nagyobb mélységben a sötét, hideg és oxigénben, szegény zónában, korallok által épített mészkőhegységek, olyanok, mint pl. a Nagy Ausztrál korallzátony?

A kérdésre Charles Darwin adta meg a választ, miszerint a tengerfenék lassú süllyedésével és a vízszint emelkedésével a szirtépítő korallpolipok párhuzamosan építették meszes vázukat, amely évmilliók alatt érte el a mai méreteit. Ha belegondolunk abba, hogy egy átlagos Acropora spp. koralltelep ágacskái évente 2-3 centimétert növekednek, akkor ezen építmények korát 50-60 millió évesre becsülhetjük. 

A korallzátonyok  nyújtotta búvóhelyeknek, barlangok, hasadékok és  a bőséges tápláléknak, köszönhetően a Föld leggazdagabb halfaunájával találkozhatunk itt.

 

Bali korallkertészei

A Kelet -Jávai Surabaya repülőteréről mindössze 45 perces utazás után gépünk Bali szigetének déli részén fekvő Denpasarban landolt, amely a sziget közigazgatási központja is egyben. Vendéglátóink helyi szokásnak megfelelően a sziget jellegzetes fájának a frangipáninak virágaiból fűzött nyakékkel kedveskedtek s érkezésünk pillanatától indulásunkig a mosoly soha sem tűnt el arcukról. A reptérről utunk a világ 5. legszebb strandjaként nyilvántartott Kuta Beach-re vezetett. Páratlan szépsége kétségtelen volt, de számunkra kissé „turistás” mivolta arra ösztönzött, hogy mihamarább induljunk a közelben található koralltenyészetekbe. 

Másnap kora reggel jött értünk kisbuszunk Soeyatno úr (Indonéz Korall, Kagyló és Díszhal Szövetség elnöke, AKKII – indonéz röv.) kíséretével, hogy elvezessen minket, egy korall transzplantációs területre, amely az Indiai óceán egy csendes öblében rejtőzik. Szállásunktól mintegy 40 perces zötykölődés után egy keskeny mangrove (Rhizophora spp.) sáv mellett haladtunk el, s kisvártatva szemünk elé tárult a korallhomokkal borított keleti partvonal. 

A parton álló kicsiny faházból a balinéz emberek kedvességével lépett elő a telep vezetője, aki köszönésként kissé meghajolt előttünk.

A rövid bemutatkozást követően nyomban kérdéseink áradatát zúdítottuk rá.

Soeyatno úr jobbnak látta, ha az egész transzplantációt az elejétől mutatja be nekünk, s átvette az irányítást. Leguggolt egy nagy betontörmelékszerű kupachoz, amely – elmondása szerint – a korallpalánták leendő bölcsője. Az oktatás elkezdődött. A kis faházból előkerült egy négyzetméteres vaskeret, amelyre egyenlő távolságra egymástól öklömnyi, középen megfúrt, regisztrációs számmal ellátott műkő sorakozott. Ezekbe a lyukakba ragasztják kétkomponenses műgyantával a kisujjnyi korall-ágacskákat, amelyeket aztán a természetre bíznak, s kihelyeznek 2-3 évre a már említett nyugodt, sekély tengeröblökbe.

De a többit lássuk a helyszínen!  Kiáltott fel a telep vezetője, s a következő pillanatban már egy tipikus indonéz halászhajó, a jangolan haladt velünk a víz alatti ültetvények felé. A keskeny hajótest magabiztosan siklott a hullámokon két oldaltámaszának köszönhetően.

Kora délelőtt volt még csak, de a Nap már ruhán keresztül is kíméletlenül égette a hátunk, figyelmeztetve arra, hogy az egyenlítőtől mindössze 8 hosszúsági fokkal vagyunk délre. Eddig a pillanatig sokszor túlzónak találtam a tengeri akvarisztikában használatos

10-16 000 Kelvin fokos, több száz wattos fémhalogén izzók teljesítményét, de most a Nap erejét megérezve s a vízfelületről visszavert fénysugaraktól hunyorogva, többé nem merül fel kétség bennem ennek fontosságáról.

A part mentén haladtunk s a víz meglepően nyugodt volt. Éppen fontolgattuk, hogy mire véljük e háborítatlan állapotot, amikor a parttól, úgy 250-300 méterre horgászokat pillantottunk meg s furcsa mód alig térdig érő vízben álltak, holott már a part mentén, ahol haladtunk a vízmélység elérte a 2-3 métert.  Ekkor állt össze a kép, hogy körülöttünk egy korallzátony fut a nyílt tenger hullámait megszelídítve, védőbástyaként öleli körbe az így kialakult lagúnát.

A motor zúgása alábbhagyott, majd a következő pillanatban kísérőink óvatosan a vízbe ereszkedtek, mindössze egy búvárszemüveggel, pipával és egy sísapkával a fejükön, amelyet egészen az arcukra húztak, csak szemtájékon vágtak rá lyukat, helyet hagyva a búvárszemüveg számára s, vízi haramiákként merültek a víz tükre alá. -Sokat gondolkodtam, de ennek a furcsa maszknak a funkciójára azóta sem jöttem rá…

Rövid lent tartózkodás után, mint apró tarka virágcsokrokkal tértek a felszínre a zooxanthelláiktól rikítóan színpompás sárga, rózsaszín, UV zöld Acropora spp. kőkorall telepekkel.

Mint megtudtuk, nem véletlenül terjed Indonézia szerte oly gyorsan e technológia. Három éven belül megtiltják minden vadon gyűjtött kőkorall kereskedelmét és csak az így nevelt, számozott korallpalánták kerülhetnek forgalomba, majd hamarosan a szaporítóanyag is csak a saját növendékektől származhat.

Igen, van remény, hogy a mértéktelen gyűjtőszenvedély elől megmeneküljenek a korallszirtek, de sajnos az igazi nagy veszély még fennáll, amely nem más, mint a környezetszennyezés és a világtengerek globális felmelegedése.

Köztudott, hogy a tengerekben a szárazföldi élőhelyekkel ellentétben jóval állandóbb a hőmérséklet. Így a tengeri élőlények, főként a trópusi tengerek koralljai nem kényszerültek rá az evolúció folyamán a szélsőséges hőmérsékleti értékek tolerálására, ezért igen csekély eltéréseket tudnak elviselni.

Kuta Beachet magunk mögött hagyva a sziget belseje felé vettük az irányt.

A sziget, mindössze 80 km hosszúságú észak-déli irányban, de változatos domborzatának és a számtalan látnivalónak köszönhetően a „Trans Bali” útvonal megtétele minimum 4-5 órát vesz igénybe. 

Alig 30 km. megtétele után buszunk morajlása, emelt hanggal figyelmeztet arra, hogy megkezdtük kanyargós utunkat a hegyek között.

A látvány lenyűgöző. Buja trópusi növényzet és rizsteraszok váltják egymást.

A természet és az ember alkotta táj harmóniája páratlan ezen a szigeten.

 

Útonállók a Majomerdőben

Az út szélén megpillantottam az első közönséges makákót (Macaca fasciularis).

Ez annak ékes bizonyítéka, hogy elértük a Monkey forest, azaz majom erdőnek elnevezett terület határát.

Egy helyi banánárusnál pár ezer Rúpiáért (1000 Rúpia cca. 22 Forint) hozzájuthatunk apró, alig 8-10cm-nyi, ám annál édesebb vad banán( Musa acuminata)  1-2 kg-os fürtjéhez, amely segítségével alkalmi barátságot köthetünk a turistákra szakosodott, éhenkórász majom sereglettel. Ez a horda úgy kb. 20-30 egyedből állhatott, de a 60 főt számláló csoport sem ritka.  A matriarchális társadalmi rendben élő csapaton belül több családi közösség is kialakul párhuzamosan, amelyekben a törzsanyák állnak a középpontban. Valószínű, hogy a családi rangsornak megfelelően érkeznek a lakomához az erősebb anyák, fiatalabb családtagjaikkal. Az ivaréretté váló hím legtöbbször elhagyja a csapatot, majd később, miután megerősödött, régi vagy egy újabb csoportba próbálja beverekedni magát. Ha sikerül tekintélyt kivívni, akkor évekig a csapattal tart és párosodik, de előfordul, hogy minden ok nélkül továbbáll.

 Ezzel a majom csapattal szerencsénk volt, nem túl erőszakosak, sőt kelet-afrikai fehérbarkójú cerkóf (Cercopithecus aethiops) koldus „kollégáikhoz” képest nyugodtabbak, jóval intelligensebben viselkednek. Vagy talán kevésbé éhesek? Mindenesetre nem akarják teljesen kifosztani s „jutalmul” még véresre is karmolni az arra térő vándort.

A közönséges makákóval Balin nemcsak itt találkozhatunk. A szentként tisztelt állatok, sűrűn látott vendégek templomok közelében, mivel a hívők étellel kedveskednek számukra. Így a templomokat felkereső turistákat, sokszor lerohanják az elszemtelenedett majmok, majd kizsebelik őket, kifosztják hátizsákjukat.

 

Falánk gyümölcsevők a templomkertben

Bambuszerdők és teraszosan megművelt rizsföldek között kanyarog meredeken utunk s hamarosan megpillantjuk a Pura Ulun Danou Batur templom együttesét az 1717 méter magasan fekvő vulkanikus tó partján. A tűzhányóról elnevezett Batur tó a sziget legféltettebb kincse, mivel az itt élők szerint a szent tó vize táplálja Bali valamennyi rizsföldjét. Napjainkban is, évente többször, a vallási szertartások alkalmával áldozatot mutatnak be Isteneik számára, amikor a tóra bocsátott, díszes csónakon egy ökröt égetnek, vagy süllyesztenek el a vulkanikus kaldera mélyére.

A tó alig 30-40 cm mély, partmenti sávját kémlelve, az aranysárga vízben labirintkopoltyús halakra lettem figyelmes. Jobban szemügyrevéve ismertem rá a fiatal 5-6 cm-es óriás gurámi ( Osphronemus gorami) növendékekre, miként melegedtek a sekély vízben. Amint a vízbe léptem, hogy közelebbről megszemléljem a népes csapatot azon nyomban eltűntek a dús növényzet között s helyükre a kozmopolita Gambusia nemzetség szürke eminenciásai nyomultak némi táplálék reményében.                                              

Igazán örültem, hogy végre élő Osphronemus gurámit is láthattam, mert eddig csak a művészien tálalt, ropogósra sült, főtt, párolt stb. formában volt mindennapos vendég

asztalunkon, amelynek köszönhetően már-már a gurámi mérgezés tünetei mutatkoztak rajtam és a csapat tagjain. Indonézia nemzeti eledele akváriumainkban ritkán látott vendég. Nemcsak 60-70 cm-s robosztus testalkata, hanem mérhetetlen falánkságának köszönhetően az akvárium műanyag berendezési tárgyai sem kerülhetik el azt, hogy felkerüljenek kedvencünk étlapjára…

A templomkert rendezett ösvényein sétálva, szinte éreztük a misztikus tekintetű, kőből faragott istenségek jelenlétét, amint figyelik minden léptünket.

A gyalogúttól nem messze, egy fácska száraz oldalágain, – úgy, a maga módján – fejjel lefelé csüngő, termetes repülőkutyára (Pteropus vampyrus) lettünk figyelmesek s a következő pillanatban a gyümölcsevő denevérek egyik legtestesebb képviselőjével nézhettünk farkasszemet.

Mint hamarosan kiderült, nem volt egyedül. Érkezésünkre másik két társa is felkapta a fejét s némi gyümölcs adomány reményében heves fészkelődésbe kezdtek. Egyikük kitárta szárnyát, amely fesztávolsága elérte a 100-110 centimétert is. Gazdájuk hamarosan előkerült, aki nagyon büszke volt domesztikált barátaira s megnyugtatásukra egy – egy papaya darabkával kedveskedett. Mint megtudtam falánkságuk határtalan, naponta képesek magukhoz venni testsúlyuk akár 50%-át gyümölcsök, virágok, nektár, levelek és folyadék formájában.

Jókora gömbszemük és apró fülük arról tanúskodik, hogy nem ultrahang alapján tájékozódnak, hanem különösen fejlett szemüknek köszönhetően, éjszaka is látnak. Szaglásuk is rendkívüli, amelynek fontos szerepe van a táplálék felkutatásában. Egymást is jellegzetes, émelyítő illatuk alapján ismerik fel, amelyet volt szerencsém megérezni, amikor ujjaimra akaszthattam egyiküket.

 

Iskola a tengerparton

Földünkön hozzávetőlegesen 22 000 halfaj él.  Ebből 13 500 tengeri fajt ismer ma a tudomány. E térségben becslések szerint mintegy 4 000 faj , azaz a világ tengeri halfajainak  több mint 30% fordul elő!

Szigetország lévén nem csoda, hogy a lakosság jelentős hányada halászatból, haltenyésztésből, korallok kereskedelméből él. Nem lehet megoldás ezért a környezetvédelemre hivatkozva az egyetlen megélhetési lehetőséget elvenni az itt élőktől. Ez kizárólag akkor elfogadható intézkedés, ha cserében kapnak más munkát, amelyből eltarthatják magukat és népes családjukat. Ahhoz, hogy e területek megőrizzék fajgazdagságukat, jelentős lépéseket tett az Indonéz Környezetvédelmi Minisztérium és az Indonéz Korall, Kagyló és Díszhal Szövetség (AKKII – indonéz röv.).

A közelmúltban még mindennaposak voltak a méreggel (natrium-cianiddal) történő halbegyűjtések, amely következtében teljes tengerszakaszok néptelenedtek el s a befogott példányok is néhány héttel a szállítás után elpusztultak az akváriumokban. Indonézia szerte oktatóközpontokat létesítettek környezetvédelmi szakemberek vezetésével, amelyben az egyszerű, tudatlanságának köszönhetően környezetpusztító halász emberből, környezetvédő „halgyűjtő, koralltenyésztő szakmunkást” nevelnek.

A közeljövőben csak olyan halászoknak adnak ki engedélyt, akik rendelkeznek az iskola sikeres elvégzését tanúsító oklevéllel.

Egy ilyen iskola elméleti és gyakorlati oktatásába pillanthattunk be Tejakula városától keletre, Desa Les falucskában (Desa jelentése indonézül: falu), a Bali tenger partján.

A főútról letérve, alig negyedórányi zötykölődés után értük el a fekete, vulkanikus homokkal borított északi partot. Kékre, pirosra mázolt jangolanok sorakoztak a kis halászfalu partján. A település „főterén” a legnagyobbik, félig nyitott pálmakunyhóban elméleti oktatás folyt a kíméletes halászati módszerek elsajátításáról. A falon térképek hívták fel a figyelmet a védett területekre, míg a tablókon veszélyeztetett halak és tengeri emlősök képét láthattuk. A részletes fajlistából nem maradt ki a bojtos úszójú hal, a Latimeria chalumnae élő példányáról készült felvétel sem, de vidáman mosolygott ránk fotójáról a tengeri tehén (Dugong dugong ) is , felkészítve a tanulókat arra, hogy mitévők legyenek, ha hálójukba akadna e szigorúan védett, vagy  kihaltnak vélt fajok valamelyike.    

Az óra elméleti része lassan végéhez közeledett s ezután következett a gyakorlati tudnivalók elsajátítása. A kíméletes kézi-halász módszerekről saját szemünkkel győződhettünk meg. Hajóra szálltunk, de most nemcsak külső szemlélőként figyelhettük az eseményeket. A parttól úgy 3-400 méterre horgonyoztunk le, majd kísérőinkhez hasonlatosan, egy búvárszemüveggel és légzőpipával felszerelkezve, ereszkedtünk a vízbe.

A Nap sugarai vastag felhőrétegen keresztül érkeztek a vízbe, nem olyan ragyogóan, mint előző kirándulásunk alkalmával. A borongós égbolt hangulata itt lent is érezhető volt, kékesszürkére festetve a víz alatti panorámát. A különös hangulatú fényben a halak színe egybemosódott s csak jellegzetes formájukból, mozgásukból következtethettünk arra, hogy éppen milyen fajt is látunk. Rövid szemlélődés után csónakban maradt kísérőnk vízbe adogadta a különös halászeszközöket. A következő pillanatban egy kifeszített kb. 3 négyzetméternyi függőleges háló-fal lebegett a vízben, alul ólom nehezékekkel lesúlyozva, míg felül a hozzáerősített, jókora parafa kockák próbáltak a felszínre törni.   

A távolból korallsügérek népes raja közeledett.

Halászaink  gyöngyhalászok ügyességével kétoldalról a raj mögé úsztak, s a hálóba terelték a sügéreket majd  apró 15-20 cm-es átmérőjű  átlagos akváriumban használatos kézi  hálójukkal, egy gyors  mozdulattal begyűjtötték őket és szövettel fedett vödrükbe helyezték az azúrkék korallsügérekből (Crysiptera springeri) álló zsákmányt.

Fél óra leforgása alatt számos hafaj került a hálóba. Így szemlélhettük meg közelről a fekete hátú pillangóhalat (Chaetodon  melannotus), foltos vállú  ajakoshalat (Leptojulis cyanopleura) és a császárhalak seregnyi képviselőjét (Pomacanthidae).

A tengerfeneket kémlelve fenékháló nyomaira bukkantunk, amely sajnálatosan szinte legyalulta az aljzatot, magával sodorva a letört korallokat, kietlen, víz alatti pusztasággá változtatva a tájat.

Szerencsére ez már a múlté. A méreggel történő halászat betiltása mellett, már több védett területen a fenékháló használata is tiltott, esélyt adva az eddig kíméletlenül pusztított területek regenerálódására. A kézzel fogott halak eladásából befolyt pénzösszegek a környék halászainak biztos megélhetése mellett, környezetvédelmi szervezetek népnevelő munkájához biztosítják az anyagi fedezetet.

Kóródy Olivér
Galápagos Bio-Art Stúdió

Ezúton szeretném megköszönni az Indonéz Korall, Kagyló és Díszhal Szövetség (AKKII) valamint  az Indonéz Kereskedelmi Társaság (NAFED) segítőkész támogatását és közreműködését az út megszervezésében.